S azt mondhatnám: valaki. Esetleg meg is nevezhetném, kinek érzem magamat. Ám ez távol állna az igazságtól.
Senki vagyok. Legalábbis annak érzem magamat. Nincsenek céljaim, nem keresek, nem akarok semmit. Nincs helyem a világban. Nem vagyok ide való.
Nem mindig volt ez így. A "törésvonalat" úgy fél évvel ezelőttre tenném. Nem tudom, mi történt akkor, de valahogy megfordult velem a világ. Nem találtam a helyemet, magamba fordultam, nem volt elég, az amim volt. Nem kézzel fogható értékekre gondolok itt, hanem egyszerűen másmilyen életre vágytam, másmilyen világban, olyanban, ahol nem vagyok kívülálló, ahol otthon érzem magamat. A "kívülállóság" érzése is akkor erősödött fel bennem. Persze, tudtam mindig, hogy nem vagok átlagos, ez végigkísérte egész eddigi életemet, de mindezidáig nem zavart. Megelégedtem azzal, hogy a lelkemet, az érzéseimet megtartom magamnak, s az emberi kapcsolataim csak felszínesek. Azonban, mikor ez az egész elkezdődött, már nem elégedtem meg ezzel. Láttam, milyenek mások, s milyen vagyok én. Láttam, mennyire különböznek tőlem, s úgy éreztem, nincs olyan ember a világon, aki megértene.
Pedig innentől kezdve még nagyobb szükségem lett volna a megértésre. El akartam valakinek mondani a problémáimat, az érzéseimet, a furcsa gondolataimat, amelyek csak még furcsábbak lettek. Elkezdett foglalkoztatni a halál, a vér, a gyilkolás, s a hasonló morbid témák. Elképzeltem, mi történne, ha meghalnék, ki mit gondolna, érezne, hiányoznék e valakinek. Akkor arra a következtetésre jutottam, hogy nem.
A rosszkedv állandósult; depresszió lett belőle. Persze ezt jól álcáztam. Senki nem tudta, mit érzek, milyen hangulatom van, mik foglalkoztatnak. Sokat voltam egyedül. Bezárkóztam a szobámba, s csak emésztettem magamat.
Mindeközben az emberek elkezdtek elhúzódni tőlem. Valószínűleg én is megváltoztam valamilyen szinten, lehet, újdonsült álláspontomat, miszerint a felszínes kapcsolatokra nincsen szükségem, s csakis olyan barát kell, aki teljes mértékben (vagy legalábbis részben) megért, kifejezésre hoztam, durva voltam másokkal, bár én ezt nem vettem észre. Szerintem egyszerűen észrevették, hogy más lettem.
Ebben az időben kezdtem el vagdosni/égetni magamat. Először csak azt akartam, hogy fájjon, aztán már arra is vágyat éreztem, hogy lássam a vérem, a vörös vérem, a szétszabdalt bőrömet, az elkínzott húsom... Jólesett. Imádtam, mániákusan imádtam nézni a sebeket, elégedettséggel, nyugalommal töltött el az egész. S onnantól kezdve ezzel nyugtattam magamat.
Mindeközben persze tudtam, hogy szakemberre van szükségem. Elmentem Kispestre egy pszichiáterhez, az egyszeri beszélgetés után csoportterápiára küldött, s egyénileg a csoportterápiát vezető pszichológushoz. A pszichológus csaj nem vett komolyan, egyáltalán, semmit nem segített, a problémáimon röhögött. Így hát egy idő után semmi komolyat nem mondtam neki el. Úgysem értené. Megmutattam neki a vágásokat is, elmondtam, mit csinálok magammal, erre szó szerint kiröhögött. Innentől kezdve tudtam, hogy ennek az egésznek semmi értelme nem lesz. Mégis jártam hozzá, a formaságok kedvéért.
Eközben anyám észrevette a vágásokat rajtam. Beszéltünk erről, de az, hogy elmebetegnek nevezett, leállatozott, semmit sem javított a helyzetemen. Azt mondta, aggódik értem, de ezt nem hittem el neki. Nem igazán törődött velem évek óta (tudniillik a szüleim elváltak még 3 éves koromban, két éve lakom apámnál, mivel anyám és köztem konfliktusok voltak, amiket nem tudtunk kezelni. Mióta apámnál élek, a tiszteletlátogatásokat megteszem ott, ő főz nekem, én megeszem, s hasonló kaliberű dolgok, de hogy úgy igazán mi van velem lelkileg, azt már régóta nem tudja), s ez fájt nekem akkor még. Mostanra már ez is elmúlt, nem érdekel. Megkértem, ne mondja el apámnak, mivel tudtam, teljesen kikelne magából, üvöltözne velem, s elmondana mindennek, nem értene meg. Ennek ellenére elmondta. Apám nem üvöltözött velem, nem adta jelét annak, hogy tudja, de a pengék meg az üvegszilánkok eltűntek a dolgaim közül. Tudtam, hogy tudja. Valószínűleg titokban átkutatta a holmijaimat utánuk. Innentől kezdve egy ideig furcsa volt a kapcsolatom mindkettőjükkel. A vagdosást viszont nem hagytam abba, konyhakéssel, zsilettpengével, amivel tudtam, folytattam. Az egésznek nem a halál volt a célja, hanem csak egyszerűen a fájdalom érzése, s a véres sebek látványa, hiszen én nem akartam meghalni.
Karácsony előtt viszont volt egy nagyobb kiborulásom. Összevesztem apámmal pont szenteste előtt, s karácsonykor bezárkózva a szobámba szenvedtem. A kegyetlenül fagyos légkör, a távolság apám és énköztem, s az, hogy minden ember boldog aznap este, csak én szenvedek ott, csak én eszem magamat egyedül, mindez vezetett oda, hogy tényleg a halálomat kívántam. Innentől kezdve viszont nem tudtam szabadulni ettől a gondolatomtól sem. Rendszeressé váltak a gondolataim a saját halálomról, imnádtam elképzelni testemet vértócsában, széttrancsírozva, halottan. Eme gondolatok ugyancsak megnyugváshoz vezettek.
Újévkor mintegy újévi fogadalomként megfogadtam, hogy abbahagyom a vagdosást. Sikerült. Pokoli nehéz volt megállni, de azóta nem vagdostam magamat. Mostanra már nem is vágyom rá.
Pedig akkor minden összejött hirtelen. Az iskolámban gondok voltak, ennek következtében otthon is. Csalódtam egy olyan személyben, aki nagyon közel állt hozzám, (én hozzá viszont minden bizonnyal nem). S ehhez még hozzájött az azóta (es ettől is) súlyosbodott rosszkedvem, ami az egészet igencsak hatalmas méretűre növelte. Úgy éreztem, nincs megoldás. Nem láttam semmilyen kiutat az egészből, csak a halált. A saját halálomat. Persze nem akartam öngyilkos lenni, nem is lett volna hozzá elég bátorságom, de innentől kezdve az életem végét úgy képzeltem el, hogy végzek önmagammal. Nem is nagyon tervezgettem a távoli jövőbe.
Aztán jött valami. Illetve valaki. A történethez hozzátartozik, hogy annak idején, mikor ez az egész elkezdődött, megszakítottam a kapcsolatot minden olyan ismerősömmel, akivel nem álltam napi közelségben, köztük a netes ismerősökkel is. Ő is közéjük tartozott. Igazából nem is állt annyira közel hozzám (akkor), levelezgettünk minden hülyeségről, zenéről, filmekről, egyes stílusok iránti gyűlöletünkről, stb., viszont most megtalált. Nem hányta a szememre az eltűnésemet, csak egyszerűen nem értette. Találkoztunk. Egy hihetetlenül jófej, kedves, megértő embert, ismertem meg személyesen, s ami a legfontosabb, elfogadott engem, nem nézett őrültnek, megértett. Ő volt az az ember, akire hosszú ideig vártam, aki megértett, akivel el tutam beszélgetni rengeteg dologról, köztük a belső lelkivilágomról is.
A történethez azonban hozzátartozik az is, hogy hazudtam neki. Méghozzá igen komoly dologban, amit most nem fejtenék ki. A lényeg az, hogy egyfolytában attól rettegek, hogy lebukok. Most hiába mondaná mindenki azt, hogy mondjam el neki, nem mondhatom el, hiszen lehet, hogy elveszíteném, az pedig fájdalmas lenne. Mind nekem, mind neki. Lehet, hogy könnyebb lenne,nem tettem volna, viszont az is lehet, hogy úgy nem fogadott volna el úgy, mint most. Lehet, azon a ponton megszakadt volna a kapcsolatunk, és nem jutottunk volna el idáig, hogy teljesen megértjük egymást, hogy ő az az ember, akinek akármit elmondhatok. Egyfelől jobban ismer engem, mint akárki. Másfelől viszont másnak hisz, mint aki vagyok. Számomra ez az egész furcsa. Tudom, egyszer el kéne neki mondanom az igazat. Vagy maga jön rá. A legegyszerűbb persze az lenne, ha megszakadna a kapcsolatunk, mielőtt megtudná. Persze, hatalmas áldozat lenne ez, s iszonyúan fájdalmas, de mégse úgy szakad meg a kapcsolatunk, hogy az kellemetlenkedésekkel jár.
Nem értem az egészet. Nem tudom, mit csináljak.
Mindeközben most egy hete otthagytam a pszichológusomat. Egyszerűen nem mentem többet. Rájöttem, semmi értelme ennek a bohóckodásnak. Eredetileg úgy terveztem, kibírom még nyárig, ahol is automatikusan vége lenne az egésznek, de aztán úgy döntöttem, nem. Most más szakembert keresek. Szakembert, emelném ki, aki tényleg tud segíteni. Elegem van már a hülyeségekből.
Hát itt tartok most. S innen folytatódik ez az egész... the endless story of my life...
